Amikor befejeződik egy év, és egy új veszi kezdetét, az ember akaratlanul is számot vet a lezárt év történéseivel, és terveket fogalmaz meg a következő 365 napra. (Idén 366, kaptunk egy bónusz napot. 🙂 )
A karácsonyfa fényében merengve én is értékeltem a 2019-es évet. Sok minden történt. Olyanok, amelyek még mindig mosolyt csalnak az arcomra, olyanok, amire igazán büszke vagyok, és persze olyanok is, amiket nem szívesen éltem meg, de igyekszem tanulni belőlük.
Aztán egy kicsit visszább ugrottam az időben, egészen addig a döntésig, ami meghatározta azt, aki ma vagyok, ami a hivatásom lett.
Érdekel a történetem?
14 éves koromban kezdődött. Elkezdtem serdülni, és a bőröm ezt sajnos nem viselte túl együttérzően. Nem volt elég, hogy szemüveges voltam (az azzal való barátságom sem volt töretlen), még ragyás is lettem. A tini-tonikkal való reménytelen próbálkozásom után bejelentkeztem az első kozmetikai arctisztításomra. Nagy reményekkel mentem, drága édesanyám havonta egy kezelést tudott finanszírozni nekem a szépségszalonban. Fájdalmas volt. Nem értettem mi történik velem, mi után mi jön, fogalmam sem volt mire számítsak. Mindenki ismerte ott egymást, nyüzsgés volt, mindenki jól érezte magát. Majdnem mindenki…
Én minden alkalommal újult erővel és reménykedve töltöttem ott el órákat. Néha bent felejtettek a gőzben, ami egy konvektor tetején lévő kamillával teli forró vizes lábost jelentett, törölközővel a fejemen. Majd jött a nyomkodás, fájdalmas, annyira, hogy a gerincemben is éreztem, hogy végig fut a fájdalom az egész testemen, mikor egy-egy pontot eltaláltak. Volt, hogy az orrom is elkezdett vérezni. A kozmetikus pedig mérges volt, hogy haladjunk, mert jön a következő. Közben mellettem a fodrász székben mindenki boldogan viháncolt az új, csodás hajával. Amíg a maszk rajtam volt, addig ki kellett ülnöm a székből, hogy más is szépülhessen. Majd amikor rám száradt, kaptam az utasítást, hogy kezdhetem leszedegetni magamnak, mindjárt befejeznek. Volt, hogy kezelés után átmentünk a másik szobába, és befektettek a szoláriumba, mert az fertőtlenít majd, meg jó a pattanásokra. Emlékszem, mindig vittem sapkát, hogy utána valahogy majd hazamenjek, olykor pedig édesapám vitt haza, hogy ne kelljen utcára mennem.
Mindezek ellenére rendületlenül jártam. Éreztem, hogy ezzel nekem feladatom lesz. És egyszer csak jött a felismerés: kozmetikus akarok lenni! Hiába a szenvedések, nem tudtam megfogalmazni miért, csak azt, hogy én kozmetikus akarok lenni.
Gyógyítani a magam módján. Mert nekem nem csak az arcom fájt. A lelkem is. És tudtam, éreztem, hogy ezt a csodaszép szakmát lehet jobban is végezni. Ahogy tanultuk. Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen…
Ha valakit megérintek tudatosan, annak mindenét megérintem.